A legtöbb nyelvtanuló álma, hogy "folyékonyan beszéljen" idegen nyelve(k)en.
Vajon mi a baj ezzel céllal?
Tapasztalatom szerint az egyik legmeghatározóbb ok az idegen nyelven való megszólaláskor kialakuló félelmekben a nyelvtudás szintjétől függetlenül, hogy "folyékonyan" akarunk beszélni, úgy, mintha az anyanyelvünket használnánk.
Ez csak abban az esetben lehet motiváló, ha tudásunkat reálisan látjuk, és elfogadjuk, hogy egy idegen nyelvet egy egész életen át lehet csiszolni.
A fő probléma a "folyékonyság" igényével, hogy ezt a gondolatot mazsolázgatva óhatatlanul elkezdjük magunkat másokkal összehasonlítani.
Ha jobban akarunk kijönni a helyzetből, akkor inkább leértékeljük a többieket, ha rosszabbul, amolyan önmarcangolós típusként, akkor magunkban kezdünk hibát keresni.
Mindkét út odavezet, hogy sérül egészséges önbizalmunk, és mivel egy feltételezett helyzetnek akarunk megfelelni (az egyik legalapvetőbb emberi késztetés a valahová tartozás érzése, a kiközösítéstől való félelem), túlzottan a hibákra fókuszálunk, arra, amit nem tudunk, ahelyett, hogy arra fektetnénk a hangsúlyt, amit tudunk.
Így borítékolható a leblokkolás, és az általam már sokszor emlegetett ördögi kör, a negatív kondicionálás, azaz az idegen nyelven történő kommunikáció összekapcsolódik elválaszthatatlanul a rossz érzésekkel, így egy ilyen következő helyzet automatikusan életre hívja immár belénk épülve a ledermedést.
Másrészt, ha másokkal foglalkozunk önmagunk fejlesztése helyett, ez elveszi a valódi tanulástól az időt, és mindkét esetben elhárító mechanizmusként szolgál.
Mások leértékelésével azt üzenjük titkon magunknak, hogy már nem is kell igazán foglalkozni a nyelvvel, hiszen olyan jók vagyunk (nehéz bevallani önmagunknak, hogy még nem tartunk ott, ahol szeretnénk) így gyorsan passzív lesz a tudásunk.
A másik esetben pedig egyfajta sziszifuszi munkaként, elérhetetlen délibábként éljük meg a kitűzött célt, és mivel elérhetetlennek tűnik, ez egy szuper indok lesz a feladásra, és önmagunkba vetett hitünk lerombolására. Egyfajta önszabotázs ez.
Mit lehet tenni?
Egyrészt rendkívül fontos a türelem és a kitartás, a napi rendszeres gyakorlás, talán ezt megelőzi a tudatosítása annak, hogy az idegen nyelv egy eszköz, és sokszor még az anyanyelvet sem használjuk hibátlanul.
Másrészt érdemes lenne pontosan meghatározni, hogy számunkra mit jelent a "folyékony" beszéd, és tűzzünk ki konkrét SMART célokat a nyelvtanulás különböző szakaszaiban, amelyek a jól megfogalmazott hosszútávú cél elérését teszi lehetővé. Emellett a motivációnkat is jó, ha megfogalmazzuk, miért szeretnénk idegen nyelvet tanulni.
SMART: rövid, mérhető, megvalósítható, reálisan illik a helyzethez, időhöz kötött
"Folyékonyan szeretnék angolul beszélni"- alakítsd át:
Két év múlva 1000 szóból és kifejezésből álló szókinccsel és nyelvtani tudással szeretnék rendelkezni ahhoz, hogy angolul egy üzleti találkozót le tudjak vezetni.
Ehhez szükséges a kiinduló állapot pontos ismerete (a jelenlegi tudás és nyelvi készségek szintje), a tanulás iránya, itt az üzleti életben fontos kifejezés repertoárt kell átvenni, ezekhez a változatos önkifejezés miatt a szinonimákat, idióma készletet bővíteni, kiválasztani azokat a nyelvtani egységeket, amelyek ezt a célt a legjobban szolgálják.
Ezután részekre le kell bontani az anyagot, amelyekhez minden esetben külön célt határozunk meg, és ehhez választjuk meg a heti-napi nyelvtanulással kapcsolatos rutint.
Például:
- hétfőn egy közepesen hosszú a témánkba vágó cikket elolvasni, értelmezni
- kedden az ismeretlen kulcsszavakat kiírni, megtanulni
- szerdán az interneten továbbkutatni, videókat, tanulmányokat gyűjteni
- csütörtökön a szavakat ismételni, szerdai anyagok szavait kiírni és tanulni
- pénteken az eddigiek tartalmát összefoglalni írásban, majd rövid vázlatot készíteni róla
- szombaton egy videót készíteni magunkról, ahogy a vázlat alapján beszélünk a témáról
- vasárnap pihenni
Érdemes arra figyelni, hogy ne terheljük túl magunkat, minden napra adjunk magunknak egy meghatározott időkeretet, amit a naptárunkba a teendőink közé beírunk.
Ez egy fontos lépés ahhoz, hogy a tanulás prioritás legyen, és időt akarjunk rá szánni meghatározott keretek között. Apró lépések vezetnek a kitűzött és kidolgozott stratégia mentén a célig, a homályos és nagy álmok egy idő után kiüresednek.
Ma van az autizmus világnapja.
Próbáljuk meg érteni, megérteni, elfogadni, hogy vannak EMBEREK, akik ugyanolyan emberek, mint te vagy én, sok-sok szeretettel, csupán másképp érzik, másképp futnak át rajtuk a környezet ingerei, és érzékenyebben reagálnak.
Sokszor szoronganak, félnek, ezt igyekeznek furcsának tűnő szokásaikkal enyhíteni.
A társadalmi kirekesztés sajnos már az óvodában megkezdődik, ha nincs egy értő és elfogadó, rugalmas pedagógusa a csoportnak.
Aztán folytatódik iskolában, majd a felnőtt életben is.
Sokan - pedagógusok, gyógypedagógusok sem- fel sem tudják fogni, el sem tudják képzelni, hogy ez a szegregációt favorizáló viselkedés, az állandó iskolaváltás, végül a magántanulói státusz (már amelyik család teheti, végső megoldásként) milyen sebeket okoz, milyen traumákat, melyek a gyerekeknek az egész életére kihatással vannak.
Itt omlik össze a világba vetett hitük, a bizalmuk az emberi jóságban.
Aztán a kapott gonoszság következtében rájönnek, hogy ők mások a társadalom szerint. És akkor elérkeznek a pillanathoz, amikor megkérdőjelezik önnön értékességüket, és ha nincs a szülőknek szilárd hitük a gyerekükben, mert velük is elhitették, hogy a gyerekük alkalmatlan bármire is az életben, hiszen nem fér bele a kockába, akkor ezek a gyerekek végleg elvesznek.
Igen, elvesznek.
Elveszik az a különleges és érzékeny világlátás, amely egy jól eltalált kifejező csatorna, mint például a művészet, vagy az állatokkal való kapcsolaton keresztül csak gazdagabbá tenné a tarsadalmunkat, sőt tovább vinné, fejlesztené azt. Nem mi őket. Ők minket. Igen, ők minket.
Oh, és mennyire abszurd ez is, hogy másképp lehetetlen írni a kirekesztésről, csak kategóriákat létrehozva, mintha két csoport létezne, mintha két különböző emberi minőség létezne. Pedig a valóságban nem így van. Csak "mi" vagyunk, emberek.
Mindezeket nagyon erősen megtapasztaltam én is szülőként. A gyerekeim "másságát" első perctől kezdve elfogadtam, feldolgoztam.
Amit ezzel ellentétben a mai napig nem tudok elfogadni, megérteni, feldolgozni, az az oktatási rendszer és benne a magukat pedagógusnak tartó kirekesztő, megalázó gyógypedagógusok, óvónők, tanítók, tanárok tömkelegének viselkedése, akiktől kirekesztést és bántást kaptak a gyerekeim. És nem vagyunk ezzel egyedül.
Kevés az a pedagógus, akik mindig emberek voltak, akikre hálával tudok gondolni, és a lányaim is így gondolnak rájuk.
Nem kívánom továbbgondolni, mi történt volna, ha nem küzdök a gyerekeimért anyatigrisként, ha engedek a társadalmi nyomásnak és feladom, engedem a szegregációt, ha nem megyünk el külföldre.
Vajon hányan adják fel? Kérdezem mégegyszer. Hány értékes ember veszik el nap, mint nap? Nap, mint nap.
Vajon mikor értjük meg, hogy hiába az oktatás reformja, a béremelés, a bármi, ha a rendszerben ugyanezek a kirekesztő szemlélettel rendelkező pedagógusok maradnak?
Mikor értjük meg, hogy EMBERként tanítani, viselkedni, az belső késztetés, hogy amíg nincs egy szemlélet váltás az oktatásban, addig semmi nem fog változni.
Marad a közöny, és fürdünk a dagonyában.
Az lenne a természetes, ha semmilyen "másságról" nem is kellene beszélni, mert egy elfogadó, egészséges társadalomban az a normális, hogy vannak olyan emberek, akik ugyanolyan emberek, mint Te vagy én, mégegyszer leírom, ugyanolyan emberek mint Te vagy én, csupán másképp gondolkodnak, csupán másképp látnak, csupán másképp szeretnék élni az életüket, csupán érzékenyebbek, csupán a kockán kívül esnek.
Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol minden egyes emberre, mint értékre tekintünk!
Ahol ítélkezés helyett kérdezünk.
Ahol néha elbizonytalanodunk abban, hogy jó-e, amit magunk körül látunk, hogy jó-e, amit a mainstream értékrend a fejünkbe nyomna, ahol képesek vagyunk ezzel szembe menni, mert a belső stabil iránytűink bejeleznek.
Ahol szabadok és egyben toleránsak vagyunk másokkal!
Ahol bárki szabadon repülhet, az lehet, aki akar, mint a képen ez a madár.
Nem kell válaszolnod. Szándékosan kezdtem ezzel a kicsit bántó, kicsit prejudikáló, kicsit lesajnáló kérdéssel.
Egy olyan jelenségről szeretnék ma írni, ami több, mint három évtizede, meggyőződésem szerint a rendszerváltás óta mérgezi a magyarországi nyelvoktatás és nyelvtanulás közegét, a nyelvhasználat mindennapjait.
Magyarország az elmúlt 30 év során egyre inkább a tízmillió, "anglisztika-szakot-kiváló-eredménnyel-elvégzett-anyanyelvi-angoltanár" országa lett.
Hiszen mindenki tudja, hogyan kell rendesen angolul beszélni. Mindenki ért hozzá, akár a focihoz, a marketinghez, vagy a Covid-helyzet helyes kezeléséhez.
Angolul beszélni fontos, a mai világunkban elengedhetetlen, hiszen a nemzetközi kommunikáció nem képzelhető el az angol nyelv ismerete nélkül. Ezért is írtam róla korábban, hogy véleményem szerint az angol már nem is tekinthető igazán idegen nyelvnek, hanem a kommunikáció egyfajta közvetítő eszköze. Olyan, és egyre inkább olyan, mint az írás-olvasás. Egy készség, ami jobbá teszi az életünket, ha rendelkezünk vele, bármilyen szinten is. Ebben az utolsó tagmondatban van a lényeg: bármilyen szinten is.
Az évekre, vagy egy életre megnyomorító nyelvhasználati gátlások pillanatok alatt ki tudnak alakulni akkor, ha valakinek a fülébe jut, hogy egy közeli vagy távoli ismerőse azt mondja róla: na ez még angolul se beszél rendesen. Rendesen. Ki dönti el, hogy mit jelent, rendesen beszélni? Tökéletesen? Hibák nélkül? Még maguk az anyanyelvi szülöttek sem beszélnek soha tökéletesen, maga Shakespeare sem beszélt soha tökéletesen, mert olyan, hogy tökéletes angol nyelvtudás, hogy tökéletes tudás, nem létezik.
Ha valakinek még a szemébe is mondják, hogy „még angolul se beszélsz rendesen” – (pedig mindkét kommunikáló fél tudja, hogy XY igenis beszél angolul, B1-B2 szinten, DE igenis beszél), az mindig, MINDIG kivétel nélkül arról az illetőről állít ki egyfajta bizonytalansági-bizonyítványt, aki a másik angol nyelvtudásának színvonalára vonatkozó ítéletet mondja minősítésként. Ahogy óvodában tanultuk: aki mondja másra, az mondja magára. Ilyenkor az illető akár bevallja, akár nem, de saját angoltudásában, nyelvtudásában küzd bizonytalanságokkal, gátlásokkal, s amikor azt tapasztalja, hogy valaki esetleg, az ő megítélése szerint még nála is rosszabbul beszél, egyfajta pozitív megerősítést, önkép erősítő adrenalin-fröccsöt kap attól, hogy ezt a kérdést vagy megjegyzést kicsit fölényesen odaszúrja. Biztos vagyok benne, mivel a hozzánk forduló ügyfelek visszajelzéseiből tudom, hogy szinte mindenki élt már át hasonlót, amikor megjegyzést tettek a nyelvtudásának színvonalára. Mindenkinek az életében volt már egy ilyen Gábor vagy Kriszti, aki beszólt, hogy ő, vagy pedig X vagy Y hogyan beszél angolul, mindezt pejoratív, lesajnáló kontextusba helyezve.
A jelenség – legalábbis az angol nyelvvel kapcsolatban – biztosan nemzetközi. Külföldi szakirányú fórumokon többször tapasztaltam, hogy anyanyelvi angol tanárok viccelődtek valakinek a nyelvtudásán, az angol nyelv használatának a színvonalán. Ennél szánalmasabb dolgot el sem tudok képzelni. Mi magyarok nagy lelkesedéssel örülünk, ha bárhol külföldön akár csak egy-egy mondat erejéig, de egy külföldi ismeri a nyelvünket. A külföldiek angoltudásán viccelődő native angolok azt felejtik el, hogy aki töri az angolt, az egészen biztosan legalább egy nyelvet anyanyelvi szinten beszél, azaz biztosan legalább egyel több nyelven tudja magát megértetni, mint ő, aki esetleg csak angolul kommunikál. Őket hamar le lehet szerelni egy visszakérdezéssel: „Értem. És Te hány nyelven beszélsz, amúgy?”
A kommunikáció célja MINDIG, bármilyen nyelven történjen is, nem más, mint hogy a két fél interakcióba kerüljön, az „adó” a "vevő" szándékai szerint értse és megértse az elmondottakat. Ezt visszakérdezéssel könnyen lehet ellenőrizni, hogy megtörtént-e. El lehet mondani mindent körülírással, nem feltétlenül kell ismerni hozzá minden egyes szót. A lényeg a megértés, az üzenet átvitele, nem pedig az, hogy a tökéletes, hibák nélküli nyelvhasználat valósuljon meg.
Végül egy tipp: ha valaki megjegyzést tesz az angoltudásodra, a következőt javaslom. Először kérdezz vissza: „De megértetted, amit mondani akartam?” Az esetek 99,9 százalékában a válasz "igen” lesz. Ilyenkor vissza lehet kérdezni: „Akkor meg miért kötekszel? Miért bántasz? A saját magad tudásában vagy esetleg bizonytalan, hogy ilyen megerősítéseket keresel?”
Örök kérdés, szinte minden egyes felnőtt nyelvtanulónál, noha rendszeresen tanulja a szavakat, nyelvtant, elvileg tudná használni a nyelvet, mégis fél adott fontos pillanatokban megszólalni. A kérdés: miért?
Most az egyik legfőbb okot fejtem itt ki részletesebben, ez pedig
a rossz tanításmódszertan.
Egy korábbi blogbejegyzésemben összegyűjtöttem az idegen nyelvi megszólalási gátak lehetséges főbb okait, olvassátok el azt is.
A közoktatásban manapság is sokszor lehetünk még mindig annak tanúi a nyelvórákon, hogy a tanár kizárólag a tankönyv anyagát tanítja, az órák a nyelvtan és a szavak kontextus nélküli magoltatásáról szólnak.
Miért?
1. A sajnos sok esetben magas 15-20 fős csoportlétszámokban majdnem lehetetlen vállalkozás megoldani a kommunikációfókuszú differenciált csoportmunkát, rengeteg extra erőfeszítést igényel ez a tanár részéről a meglehetős terhet jelentő adminisztráció és különösen a magas letanítandó óraszámok mellett.
2. Az egyetemeken a képzés folyamán a fókuszt inkább az elméleti megközelítésre helyezik, a nagy nyelvi alapvizsga után nem igazán lehet kimondottan az élő nyelvet aktívan gyakorló nyelvhasználati órákon részt venni, (bár ebben szerencsére látok elmozdulást) ezért a tanár általános nyelvtudása az épp hallgatott szakterületre kezd szép lassan lekorlátozódni, az élő nyelvben szükséges szókincs akaratlanul is passzívvá válik.
Ha nem vesz részt a hallgató tudatosan cserediákprogramokon, ha nem tartja fenn a tudását, a beszédkészségét, nem képezi a mindennapjai részét az idegen nyelv természetes használata, mire valóban tanítani kezd, megreked egy adott szinten, és nem fog tudni beszélni.
3. A közoktatásban tanított nyelvi szintek sem kívánják meg a tanár magas szintű nyelvhasználatát, a tankönyvek által nyújtott korlátozott, egyszerűsített nyelvet beszélik a diákokkal. A tanulóknak nem lesz igazi mintájuk arra, hogyan lehet komplexen kifejezni magunkat idegen nyelven is.
4. A nyelvtan szerepét a közoktatás túlmisztifikálja, a számonkérések rendszere is nyelvtanközpontú, a kisebb hibákat is megtorló. Emellett a nyelvtan tanításából is hiányzik a kontextus, annak megértetése a diákkal, mi a tanított egység mögött meghúzódó beszédszándék, mit fejezünk ki vele. Ezért rendszerint nem kötődik később bele a diákok automatikus nyelvhasználatába helyesen.
5. Maguk a tanárok is félnek megszólalni az adott idegen nyelven, mert kevés kapcsolatuk van anyanyelvi beszélőkkel, maguk sem kommunikálnak könnyedén, a nyelv nem automatikusan jön.
6. Az idegen nyelvek tudását az emberek és sajnos sok tanár is a nyelvérzék hibás értelmezésén alapulva valamiféle elérhetetlen extra képességnek tekintik, mintha annak megléte vagy hiánya bármit is jelentene abban, hogy egyáltalán a diák meg tud vagy nem tud tanulni idegen nyelveken beszélni.
Ezek munkálnak, amikor tudattalanul is negatív önbeteljesítő jóslatokat kap a diák arról hogy ő bizony képtelen lesz elsajátítani a nyelvet. Pedig a motivációnak és gyakorlásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a nyelvérzék meglétének.
7. Maguk a tanárok sem látják minden esetben a nyelvtudás gyakorlati hasznát, nem eszközként, kulcsként tekintenek a nyelvre, amely lehetőséget biztosít a másokkal való kapcsolódásra, ahol egymás megértése, az információ megértése és átadása a fontos.
A fenti rossz mintákat a tanulók tudattalanul átveszik, a nyelvekhez kapcsolódó rossz érzelmi beállítódás egy életre meghatározhatja a diák nyelvtanulási, később a kommunikációban való sikerességét, hacsaknem tudatosan elkezd foglalkozni ezzel, hogy változtasson rajta.
Talán így már érthető, hogy sok iskolában miért nem helyeznek kellő fókuszt a valós, élő kommunikációra, és maradnak inkább a több, mint 100 éves és elavult kontrasztív, nyelvtan-fordítás módszernél. Mi egyéni oktatási módszerünkkel a technika nyújtotta előnyök mellett a személyes kapcsolódást és figyelmet ötvözzük nyelvóráinkon, ahol egyértelműen a kommunikáció tanítása a fókusz.
A kép arról szól, mekkora szabadságot és önbizalmat ad a nyelvtudás ahhoz, hogy bárhol jól érezhessük magunkat a világban. Akár egy másik kultúrában is.
(2019. dec. 24., Marokkó, Figuig oázis)
Ha ma azt mondjuk “idegen nyelvet tanulni”, akkor Magyarországon az emberek minimum 90 százaléka az angol nyelvre gondol.
Pedig az angol nem idegen nyelv, hanem készség és eszköz.
Az olvasás és írás mellett a modern alfabétizmus egy része. Ahogy a számítógépet jól használni napjainkban már elkerülhetetlen, úgy angolul kommunikációs szinten beszélni (és írni, olvasni is) szintén az.
Erről a nyelvről a köznapi használatban kezdenek leválni az árnyaltabb jelentéstartalmak és a bonyolultabb nyelvtani formák. A jelenség a globalizációnak köszönhető, ahol az angol csupán egy olyan kommunikációs eszköz lett, amivel a lehető legegyszerűbben fejezhetjük ki mondanivalónkat egy másik kultúrából érkező ember felé. Jöjjön Japánból vagy Peruból, az angol lesz a közös nyelv, amin megértjük egymást.
Ha megfigyeljük, a konferenciákon, üzleti megbeszéléseken, de még a TED előadásokban is a lehető legszimplább a beszédmód, azért, hogy biztosan mindenki megértse a világból, amit az előadó átadni szeretne.
Ezekben a helyzetekben általában mindegyik, a kommunikációban résztvevő fél számára az angol egy tanult, mondhatni műnyelv, tehát szándékos az egyszerűsítés, a már említett érthetőség szempontjából, hiszen azt szeretnénk, hogy a másik is azt értse egy-egy mondat alatt, mint mi.
Másrészt ezzel összefüggésben azért, mert egy tanult nyelven mindig sokkal korlátozottabb lehetőségek állnak önmagunk kifejezésére rendelkezésre, mint anyanyelvünkön. Még abban az esetben is, ha anyanyelvi szinthez közelítő nyelvtudásunk. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a másik fél mennyire beszéli az angolt, így használat közben észrevétlenül, automatikusan mi is “lebutítjuk” nyelvhasználatunkat, hogy egy szintre kerüljünk a másik féllel.
Ha igaz az a tétel, miszerint egy adott idegen nyelv tanulásával a célnyelvi ország szokásait, kultúráját, gondolkodását is megismerjük, akkor az angollal a globalizált kultúránk gondolkodásának részévé válunk.
Ha akarjuk, ha nem, már kicsi gyerekkorunktól kezdve kapcsolatba kerülünk az angol nyelvvel. Számítógépes játékok, mesék, jó minőségű oktatási weboldalak, később a szakirodalom nyelvezete is angol és kevés speciális szókincset igényel a megértése. A turisták, jöjjenek bármely országból, is elsőként az angollal próbálkoznak, ha segítséget szeretnének kérni utcán, vagy amikor étteremben rendelnek. Ha igazán tudni szeretnénk a világban történt eseményekről, angolul jutnak el hozzánk a különböző felületeken a gyorshírek, ha valami rendkívüli esemény történik, a CNN-re kapcsolunk, hogy élőben láthassuk a fejleményeket.
Erre a kommunikációs szintre eljutni gyors és igazából könnyű.
Semmiféle különlegességet nem jelent, az álláspályázatoknál sem előny, hanem alapkövetelmény valamilyen szinten beszélni angolul.
Számtalan ismerősöm, ügyfelem van, aki, mivel az élet kihívásai ezt diktálták, önállóan tanultak meg jó kommunikációs szinten angolul. Itt jegyzem meg, hogy nézeteim szerint, idegen nyelveken is meg lehet tanulni önállóan, ma már az internet ingyenes lehetőségek tárházát nyújtja az egyszerű nyelvoktató applikációktól kezdve a nyelvtani összefoglaló blogokon át az anyanyelvi beszélőkkel összekötő chat felületekig. (Lám, az élő példa én magam vagyok, hiszen akaratlanul is az angolból átvett applikáció szót használtam az imént a magyar megfelelője, az alkalmazás helyett.)
Az angol ilyen mértékű térhódításával viszont az idegen nyelvek egyre inkább kiszorulnak a köztudatból, ezzel egyenes arányban egyre kevesebb ember beszél németül, franciául, spanyolul, oroszul, hogy csak a legalapvetőbbeket említsem.
A munkaerő piacon viszont azt látom, hogy a cégek keresik ezeket a nyelveket, igazi előnyt jelent, ha valaki beszél is igazi idegen nyelven, vagy nyelveken.
Izgalmas pozíciókat lehet velük megpályázni. Idősebb üzletember ismerősöm annak idején az oroszt az iskolában valóban megtanulta. (Akkor, amikor mindenkit kötelezően, nagy óraszámban tanítottak oroszul, akkor amikor az volt a sikk, ha valaki elmondhatta, őt bizony hiába tanítják, nem beszél három mondatot se.) Az angolt, amikor az egyetemre jelentkezett, alapelvárás volt a minimum középfokú angoltudás, az orosz mellett a középiskolában önállóan tanulta meg. Később az orosz nyelv és mellette a portugál, amit az egyetemen választott tette lehetővé, hogy olyan kapcsolatokat és üzleteket kössön, amellyel a mai napig az egész életét megalapozta, még Brazíliában is éhetett pár évet. Ha nem lett volna a portugál nyelvismerete, ez biztosan nem történt volna meg, és sok tapasztalattal, kedves emlékkel lenne szegényebb.
A lányaimat most franciára taníttatjuk, az iskolában spanyolul is tanulnak. Azt látom, hogy az angol nyelv csak úgy ragad rájuk, magától. Amikor eljön az ideje, és jó kommunikációs szinten megtanulták a két latin nyelvet, elkezdjük majd az angolt is csiszolni, strukturálni, és a németet is tanítani nekik. Mire igazán felnőnek, négy nyelven fognak beszélni, gátlások nélkül.
Véleményem szerint, ha azt szeretnénk, hogy gyerekünk idegen nyelveket is beszéljen, kezdjen a némettel (ma Magyarországon ez a legkönnyebben elérhető idegen nyelv), amelyre később, mivel érthető, logikus nyelvtani struktúrája van, könnyedén ráépíthető lesz akár az angol, de más idegen nyelv is.
Érdekes tapasztalás, hogy azok az ismerőseim, akik angolt kezdtek tanulni elsőként, azok nehezen tanulták a németet, viszont fordítva, a német után az angol könnyedén tanulható. Spanyolul és portugálul is beszélő ismerőseim pedig arról számolnak be, hogy aki először spanyolt tanul, nehezebben veszi az akadályokat a portugálban, fordítva azonban ugyanaz a helyzet, mint az angol és a német viszonylatában.
Az angolra csak akkor tudok idegen nyelvként tekinteni, ha a nyelvet tanuló célja a puszta leegyszerűsített kommunikációt meghaladó tudás megszerzése. Ha olyan belső motivációja van, ami azt eredményezi, hogy azonosulni akar az angol nyelvi kultúrával. Eredeti nyelven szeretne értékes irodalomhoz hozzáférni, olyan angol ismerőse van, akivel érdemes árnyaltabban fogalmazni. Tehát - szaknyelven kifejezve - van-e integratív motivációja a tanulónak az angol nyelv mélyebb megismeréséhez?
Alapvetően fontos, hogy mielőtt elkezdünk bármilyen idegen nyelvet tanulni, alaposan gondoljuk végig azt, hogy miért szeretnénk elsajátítani, mi a hajtóerő, amire a hosszú, érzelmi hullámvasútszerű folyamatban támaszkodhatunk, amit egy idegennyelv elsajátítása jelent. Hogy legyen egy alapos és reális cél és időtérképünk, legyen erőnk, ami akár két-három évre is tartósan kitartást ad az adott nyelv megtanulásához.
Természetesen senkit nem arról akarok meggyőzni, hogy az angol nem fontos nyelv, éppenhogy nagyon is az, a modern alfabétizmus részét képezi.
Azt viszont állítom, hogy ma már nem különleges dolog az angolt használni, igazi élvezetet és előnyt a valódi idegen nyelvek jelentik. Ne hanyagoljuk el ezeket, ne tekintsünk rá felesleges, esetleg kötelező dologként, amit csak “megúszni” kell. Ne sértődjünk meg az iskolában, ha gyerekünknek például a németet, franciát, spanyolt vagy olaszt ajánlják kezdő nyelvként, mert biztos, hogy később többet fog e nyelvek által profitálni, mintha csupán az angolra helyezték volna a nyelvi fókuszt.
(Első megjelenés 2019. május 23., www.beszeljgatlasoknelkul.hu)