Ma van az autizmus világnapja.
Próbáljuk meg érteni, megérteni, elfogadni, hogy vannak EMBEREK, akik ugyanolyan emberek, mint te vagy én, sok-sok szeretettel, csupán másképp érzik, másképp futnak át rajtuk a környezet ingerei, és érzékenyebben reagálnak.
Sokszor szoronganak, félnek, ezt igyekeznek furcsának tűnő szokásaikkal enyhíteni.

A társadalmi kirekesztés sajnos már az óvodában megkezdődik, ha nincs egy értő és elfogadó, rugalmas pedagógusa a csoportnak.
Aztán folytatódik iskolában, majd a felnőtt életben is.
Sokan - pedagógusok, gyógypedagógusok sem- fel sem tudják fogni, el sem tudják képzelni, hogy ez a szegregációt favorizáló viselkedés, az állandó iskolaváltás, végül a magántanulói státusz (már amelyik család teheti, végső megoldásként) milyen sebeket okoz, milyen traumákat, melyek  a gyerekeknek az egész életére kihatással vannak.
Itt omlik össze a világba vetett hitük, a bizalmuk az emberi jóságban.
Aztán a kapott gonoszság következtében rájönnek, hogy ők mások a társadalom szerint. És akkor elérkeznek a pillanathoz, amikor megkérdőjelezik önnön értékességüket, és ha nincs a szülőknek szilárd hitük a gyerekükben, mert velük is elhitették, hogy  a gyerekük alkalmatlan bármire is az életben, hiszen nem fér bele a kockába, akkor ezek a gyerekek végleg elvesznek.
Igen, elvesznek.
Elveszik az a különleges és érzékeny világlátás, amely egy jól eltalált kifejező csatorna, mint például a művészet, vagy az állatokkal való kapcsolaton keresztül csak gazdagabbá tenné a tarsadalmunkat, sőt tovább vinné, fejlesztené azt. Nem mi őket. Ők minket. Igen, ők minket.

Oh, és mennyire abszurd ez is, hogy másképp lehetetlen írni a kirekesztésről, csak kategóriákat létrehozva, mintha két csoport létezne, mintha két különböző emberi minőség létezne. Pedig a valóságban nem így van. Csak "mi" vagyunk, emberek.

Mindezeket nagyon erősen megtapasztaltam én is szülőként. A gyerekeim "másságát" első perctől kezdve elfogadtam, feldolgoztam.

Amit ezzel ellentétben a mai napig nem tudok elfogadni, megérteni, feldolgozni, az az oktatási rendszer és benne a magukat pedagógusnak tartó kirekesztő, megalázó gyógypedagógusok, óvónők, tanítók, tanárok tömkelegének viselkedése, akiktől kirekesztést és bántást kaptak a gyerekeim. És nem vagyunk ezzel egyedül.

Kevés az a pedagógus, akik mindig emberek voltak, akikre hálával tudok gondolni, és a lányaim is így gondolnak rájuk.

Nem kívánom továbbgondolni, mi történt volna, ha nem küzdök a gyerekeimért anyatigrisként, ha engedek a társadalmi nyomásnak és feladom, engedem a szegregációt, ha nem megyünk el külföldre.

Vajon hányan adják fel? Kérdezem mégegyszer. Hány értékes ember veszik el nap, mint nap?  Nap, mint nap.

Vajon mikor értjük meg, hogy hiába az oktatás reformja, a béremelés, a bármi, ha a rendszerben ugyanezek a kirekesztő szemlélettel rendelkező pedagógusok maradnak?
Mikor értjük meg, hogy EMBERként tanítani, viselkedni, az belső késztetés, hogy amíg nincs egy szemlélet váltás az oktatásban, addig semmi nem fog változni.

Marad a közöny, és fürdünk a dagonyában.

Az lenne a természetes, ha semmilyen "másságról" nem is kellene beszélni, mert egy elfogadó, egészséges társadalomban az a normális, hogy vannak olyan emberek, akik ugyanolyan emberek, mint Te vagy én, mégegyszer leírom, ugyanolyan emberek mint Te vagy én, csupán másképp gondolkodnak, csupán másképp látnak, csupán másképp szeretnék élni az életüket, csupán érzékenyebbek, csupán a kockán kívül esnek.

Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol minden egyes emberre, mint értékre tekintünk!
Ahol ítélkezés helyett kérdezünk.
Ahol néha elbizonytalanodunk abban, hogy jó-e, amit magunk körül látunk, hogy jó-e, amit a mainstream értékrend a fejünkbe nyomna, ahol képesek vagyunk ezzel szembe menni, mert a belső stabil iránytűink bejeleznek.
Ahol szabadok és egyben toleránsak vagyunk másokkal!
Ahol bárki szabadon repülhet, az lehet, aki akar, mint a képen ez a madár.