Tóth Edina a nyelvoktatásról

Mit gondol a mesterséges intelligencia a nyelvtanulás jövőjéről?

2023. június 20. - nyelvtudomany
Megkérdeztem a mesterséges intelligenciát, mit gondol a nyelvtanulás szükségességéről a jövőben. 
Nagyon szuper választ adott, olvassátok el lentebb. 
Nemsokára írok majd arról, hogy a nyelvtanítás, a tanár szerepe pedig hogyan fog megváltozni a jövőben, egyáltalán szükség lesz-e még tanárra a tanuláshoz. Korábban már feszegettem ezt a kérdést a digitalizációval kapcsolatban, itt: https://www.beszeljgatlasoknelkul.hu/2020/07/06/ket-reszes-cikk-az-osztalyfonok-hu-szakmai-portalon/
Íme a mesterséges intelligencia (ChatGPT) válasza: img_7239.jpg
"Az idegen nyelvek tanulásának fontossága és szükségessége az emberek közötti kommunikáció területén nagy valószínűséggel nem fog rövid távon megszűnni. Bár a mesterséges intelligencia és az automatizáció fejlődése jelentős hatást gyakorolhat a nyelvtanulás folyamatára, a teljes nyelvtudás nélküli emberi kommunikációra vonatkozó megoldások még mindig kihívásokkal küzdenek.
Bár a gépi fordítás és a kommunikációs technológiák fejlődnek, és képesek egyszerűbb szövegek vagy mondatok fordítására, a nyelvtudás mélységét, a nyelvi kifejezések és nyelvi kultúrák kontextusának megértését jelenleg még nehézkes reprodukálni az automatizált rendszerekben.
Az emberi nyelv gazdagsága, a szleng, az irónia, a kulturális kontextus és a nonverbális kommunikáció jelentősége olyan elemek, amelyeknek megértése és átadása sokszor túlmutat a jelenlegi mesterséges intelligencia képességein. Az emberek közötti valódi, mély kommunikációhoz továbbra is fontos lesz az idegen nyelvek tanulása és a nyelvi készségek fejlesztése.
Az automatizált kommunikációs eszközök és fordítóprogramok továbbra is hasznos segédeszközökké válnak, de a nyelvtanulás és az idegen nyelvek ismerete továbbra is értékes készség marad, amely szélesebb kommunikációs lehetőségeket és mélyebb emberi kapcsolatokat biztosíthat."

Te is folyékonyan szeretnél beszélni idegen nyelven?

A legtöbb nyelvtanuló álma, hogy "folyékonyan beszéljen" idegen nyelve(k)en.

Vajon mi a baj ezzel céllal?

Tapasztalatom szerint az egyik legmeghatározóbb ok az idegen nyelven való megszólaláskor kialakuló félelmekben a nyelvtudás szintjétől függetlenül, hogy "folyékonyan" akarunk beszélni, úgy, mintha az anyanyelvünket használnánk. 

Ez csak abban az esetben lehet motiváló, ha tudásunkat reálisan látjuk, és elfogadjuk, hogy egy idegen nyelvet egy egész életen át lehet csiszolni.

A fő probléma a "folyékonyság" igényével, hogy ezt a gondolatot mazsolázgatva óhatatlanul elkezdjük magunkat másokkal összehasonlítani.

Ha jobban akarunk kijönni a helyzetből, akkor inkább leértékeljük a többieket, ha rosszabbul, amolyan önmarcangolós típusként, akkor magunkban kezdünk hibát keresni.

Mindkét út odavezet, hogy sérül egészséges önbizalmunk, és mivel egy feltételezett helyzetnek akarunk megfelelni (az egyik legalapvetőbb emberi késztetés a valahová tartozás érzése, a kiközösítéstől való félelem), túlzottan a hibákra fókuszálunk, arra, amit nem tudunk, ahelyett, hogy arra fektetnénk a hangsúlyt, amit tudunk.
Így borítékolható a leblokkolás, és az általam már sokszor emlegetett ördögi kör, a negatív kondicionálás, azaz az idegen nyelven történő kommunikáció összekapcsolódik elválaszthatatlanul a rossz érzésekkel, így egy ilyen következő helyzet automatikusan életre hívja immár belénk épülve a ledermedést.

Másrészt, ha másokkal foglalkozunk önmagunk fejlesztése helyett, ez elveszi a valódi tanulástól az időt, és mindkét esetben elhárító mechanizmusként szolgál.

Mások leértékelésével azt üzenjük titkon magunknak, hogy már nem is kell igazán foglalkozni a nyelvvel, hiszen olyan jók vagyunk (nehéz bevallani önmagunknak, hogy még nem tartunk ott, ahol szeretnénk) így gyorsan passzív lesz a tudásunk.

A másik esetben pedig egyfajta sziszifuszi munkaként, elérhetetlen délibábként éljük meg a kitűzött célt, és mivel elérhetetlennek tűnik, ez egy szuper indok lesz a feladásra, és önmagunkba vetett hitünk lerombolására. Egyfajta önszabotázs ez.

Mit lehet tenni?

Egyrészt rendkívül fontos a türelem és a kitartás, a napi rendszeres gyakorlás, talán ezt megelőzi a tudatosítása annak, hogy az idegen nyelv egy eszköz, és sokszor még az anyanyelvet sem használjuk hibátlanul.

Másrészt érdemes lenne pontosan meghatározni, hogy számunkra mit jelent a "folyékony" beszéd, és tűzzünk ki konkrét SMART célokat a nyelvtanulás különböző szakaszaiban, amelyek a jól megfogalmazott hosszútávú cél elérését teszi lehetővé. Emellett a motivációnkat is jó, ha megfogalmazzuk, miért szeretnénk idegen nyelvet tanulni.

SMART: rövid, mérhető, megvalósítható, reálisan illik a helyzethez, időhöz kötött

"Folyékonyan szeretnék angolul beszélni"- alakítsd át:
Két év múlva 1000 szóból és kifejezésből álló szókinccsel és nyelvtani tudással szeretnék rendelkezni ahhoz, hogy angolul egy üzleti találkozót le tudjak vezetni.

Ehhez szükséges a kiinduló állapot pontos ismerete (a jelenlegi tudás és nyelvi készségek szintje), a tanulás iránya, itt az üzleti életben fontos kifejezés repertoárt kell átvenni, ezekhez a változatos önkifejezés miatt a szinonimákat, idióma készletet bővíteni, kiválasztani azokat a nyelvtani egységeket, amelyek ezt a célt a legjobban szolgálják.

Ezután részekre le kell bontani az anyagot, amelyekhez minden esetben külön célt határozunk meg, és ehhez választjuk meg a heti-napi nyelvtanulással kapcsolatos rutint.

Például:
- hétfőn egy közepesen hosszú a témánkba vágó cikket elolvasni, értelmezni
- kedden az ismeretlen kulcsszavakat kiírni, megtanulni
- szerdán az interneten továbbkutatni, videókat, tanulmányokat gyűjteni
- csütörtökön a szavakat ismételni, szerdai anyagok szavait kiírni és tanulni
- pénteken az eddigiek tartalmát összefoglalni írásban, majd rövid vázlatot készíteni róla
- szombaton egy videót készíteni magunkról, ahogy a vázlat alapján beszélünk a témáról
- vasárnap pihenni

Érdemes arra figyelni, hogy ne terheljük túl magunkat, minden napra adjunk magunknak egy meghatározott időkeretet, amit a naptárunkba a teendőink közé beírunk.
Ez egy fontos lépés ahhoz, hogy a tanulás prioritás legyen, és időt akarjunk rá szánni meghatározott keretek között. Apró lépések vezetnek a kitűzött és kidolgozott stratégia mentén a célig, a homályos és nagy álmok egy idő után kiüresednek.

img_7060.JPG

Téged mi motivál a nyelvtanulásra?

Azon gondolkodtam el a napokban, hogy felnőttként mi motivál bennünket arra, hogy idegen nyelveket tanuljunk.
Írhatnék most itt erről hosszú szakirodalmon alapuló értekezést, de inkább úgy döntöttem, hogy megosztom Veletek a személyes történeteimet az idegen nyelvekkel kapcsolatos motivációimról.
Benneteket mi motivál a nyelvtanulásra? Mi az, ami erőt ad?
A németet hatévesen kezdtem el tanulni, akkoriban még nem volt választási lehetőség a 10 éves kortól kötelező orosz mellett, hogy más idegen nyelvet válasszunk külön órán.
Emellett a szüleim is örültek ennek, mert anyai ágon a család Feketeerdőről származik, és ők az évtizedek folyamán elfelejtették a nyelvet, bizonyos okok miatt dédnagyapám vezetéknevét is meg kellett változtatni.
Ötödikes voltam, amikor eltörölték az orosz kényszerét, így a mi generációnk az első, aki 1989 őszén hivatalosan is "nyugati" nyelvet tanulhatott az iskolában.
A német egy szerelemnyelv lett számomra, már 11 évesen korrepetáltam az osztálytársaimat, ha nem ment nekik valami. Talán ekkor döntöttem el véglegesen, hogy német tanár leszek. Nem merült fel bennem kérdés a motivációval kapcsolatban.
Aztán tizenhárom évesen az angolt magán órák keretében kezdtem el tanulni, és folytattam a gimiben második nyelvként, majd érettségiztem belőle.
Nem rajongtam túlzottan érte, mindig is egy eszköznek tekintettem, akkoriban a számomra könnyen letehető, kevés extra energia befektetéssel és jó jeggyel járó kötelezően, de szabadon választott érettségi tárgy vonzott benne.
Nem is értettem a többieket, hogy miért választják a földrajzot, amikor ott annyi adatot kell megtanulni, két év elfelejtett anyagát újra bebiflázni, ahelyett, hogy a folyamatosan szinten tartott angolt választanák.
Felvettek a főiskolára, ott a német miatt nem volt az angol fókuszban, ezzel együtt nem felejtettem el a nyelvet, mert meglehetősen szerettem azt, hogy angol nyelvű szakirodalmat, illetve a hírek fogyasztásához Time és más magazinokat olvasgattam.
Majd később a British Council - ban választottam tanfolyamot magamnak, hogy a tudásomat fejlesszem és valóban haladó szintre emeljem.
Maga a nyelvtanfolyam, amit számomra nyújtott, a tanár és a módszertan csalódás volt, akkor már végzett és gyakorló nyelvtanárként, nem kötött le az órákon keresztüli tankönyvolvasás, vagy a nyelvtan értelmetlen drillezése, beszélni akartam inkább, úgy, hogy javítják a hibáimat.
De ha már befizettem, és jobb iskola nem volt erre akkoriban, beletettem, amit tudtam, és tanultam a kifejezéseket, minden helyzetben használtam a nyelvet, amikor lehetőség volt rá.
Próbálom megfejteni, hogy mi motivált ebben engem, akkor már felnőttként, és azt hiszem, hogy a kíváncsiság volt az, ami vitt magával. Meg akartam ismerni más országokat, embereket, és rájöttem arra, hogy a német ehhez kevés.
Láttam azt, hogy például remek lehetőségek vannak angol nyelvtudás segítségével külföldön. Majdnem elmentem Indiába németet tanítani, ahol az angolt a mindennapi élethez kellett volna használni. Az akadályozott meg ebben (már szorgos levelezésben voltam), hogy megismertem Andrást, a férjemet... de ez egy másik történet...
Aztán az angolnak remek hasznát vettem a szakirodalom értelmezéséhez is a pszichológia szakon, illetve az internet egyre jobbá válásával egyre több érdekes újságot találtam, amit szívesen olvastam, és rendkívül szerettem, amikor elutaztunk, hogy az akkor még csak két idegen nyelvvel is remekül és magabiztosan léteztem külföldön.
Közben kacsingattam a francia nyelvre, az igazi áttörést Marokkó hozta meg.
Van olyan, amikor a külső kényszer nagyon hatásos a motivációban, és azt hiszem örökké hálás leszek a sorsnak, vagy nevezzük bárminek is, hogy eltölthettem ott öt évet, és nem mellesleg megtanultam franciául.
Soha nem gondoltam volna, de manapság teljes természetességgel beszélem a nyelvet, nem kell túl sokat szavakon gondolkodnom, ez a tudás ugyanúgy, mint a német vagy az angol, az életem szerves részévé vált.
Természetesen van magyar akcentusom, és van, hogy hibázok a nyelvtanban, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy bármikor használjam a francia nyelvet.
Az arabbal pedig furcsa egy viszonyom van, rettenetes kiejtésem, csak annyit tudok (még), hogy ne adjanak el a piacon, de nem adom fel, egyszer talán valamennyire megtanulom alapfokon.
Belső motivációm van erre, nincs külső kényszer, azért szeretném a nyelvet és a kifejezésformákat jobban ismerni, mert így annak a kultúrának a gondolkodásmódját és értékrendszerét látom jobban át, amelyben jelenleg élek, ezáltal jobban megértem az emberek reakcióit, viselkedését bizonyos helyzetekben.
Spanyolból az volt a célom, hogy az utazások alatt könnyedebben tudjak szállodát foglalni, a személyzettel kommunikálni, étteremben rendelni, ha baj van segítséget kérni, (senki, értsd, senki nem beszél vagy nem akar beszélni angolul ott) emellett szerettem volna érteni kedvenc Luz Casal dalaimat is.
Ezt teljesítettem, ha egyszer szükségem lesz a spanyol nyelv magasabb szintű tudására, ez egy nagyon jó alap.
Itt van nekem az olasz is, ahol örök újrakezdő vagyok, pedig imádom.
Rájöttem általa, nekem nagy erősségem az, hogy már kezdetben is (olaszul max 100 kifejezést tudok), ügyesen kifejezzem magam, jól zsonglőrködöm a szavakkal.
Nagyon vicces volt a múltkor az Etna tetején, miközben mézet vásároltam, hogy a kevéske tudásommal egyik magyar honfitársamnak tolmácsoltam. Olaszról magyarra és fordítva, mert nem értette, mit mond neki az eladó a portékájáról.
És itt lép be a tudatosság, a fókusz, az idő fontossága, hogy teremtsek rá helyet az életemben. Itt nincs semmilyen külső kényszer számomra, fogalmam sincs miért rajongok ezért az országért ennyire. Olyan ez, mint amikor szeretsz valakit, nem tudod megmagyarázni miért, csak az érzés létezik.
Milyen sok különböző ok motivál minket arra, hogy nyelveket tanuljunk, még egy személyen belül is más -más nyelvenként az indíték!
Amiben biztos vagyok az, hogy az idegen nyelvek nélkül nem tudtam volna az álmaim megvalósításának csak a közelébe sem jutni, nem lennék ennyire szabad és nem közlekednék ennyire önállóan és magabiztosan a világban.
Téged mi motivál, abban, hogy megtanulj egy nyelvet?
(Írd meg hozzászólásban, kíváncsi vagyok!)
img_5169.jpg(Mellékelt kép: barangolás Marokkóban, az Atlasz hegységben, szabadon, 2020)

Ma van az Autizmus Világnapja

Ma van az autizmus világnapja.
Próbáljuk meg érteni, megérteni, elfogadni, hogy vannak EMBEREK, akik ugyanolyan emberek, mint te vagy én, sok-sok szeretettel, csupán másképp érzik, másképp futnak át rajtuk a környezet ingerei, és érzékenyebben reagálnak.
Sokszor szoronganak, félnek, ezt igyekeznek furcsának tűnő szokásaikkal enyhíteni.

A társadalmi kirekesztés sajnos már az óvodában megkezdődik, ha nincs egy értő és elfogadó, rugalmas pedagógusa a csoportnak.
Aztán folytatódik iskolában, majd a felnőtt életben is.
Sokan - pedagógusok, gyógypedagógusok sem- fel sem tudják fogni, el sem tudják képzelni, hogy ez a szegregációt favorizáló viselkedés, az állandó iskolaváltás, végül a magántanulói státusz (már amelyik család teheti, végső megoldásként) milyen sebeket okoz, milyen traumákat, melyek  a gyerekeknek az egész életére kihatással vannak.
Itt omlik össze a világba vetett hitük, a bizalmuk az emberi jóságban.
Aztán a kapott gonoszság következtében rájönnek, hogy ők mások a társadalom szerint. És akkor elérkeznek a pillanathoz, amikor megkérdőjelezik önnön értékességüket, és ha nincs a szülőknek szilárd hitük a gyerekükben, mert velük is elhitették, hogy  a gyerekük alkalmatlan bármire is az életben, hiszen nem fér bele a kockába, akkor ezek a gyerekek végleg elvesznek.
Igen, elvesznek.
Elveszik az a különleges és érzékeny világlátás, amely egy jól eltalált kifejező csatorna, mint például a művészet, vagy az állatokkal való kapcsolaton keresztül csak gazdagabbá tenné a tarsadalmunkat, sőt tovább vinné, fejlesztené azt. Nem mi őket. Ők minket. Igen, ők minket.

Oh, és mennyire abszurd ez is, hogy másképp lehetetlen írni a kirekesztésről, csak kategóriákat létrehozva, mintha két csoport létezne, mintha két különböző emberi minőség létezne. Pedig a valóságban nem így van. Csak "mi" vagyunk, emberek.

Mindezeket nagyon erősen megtapasztaltam én is szülőként. A gyerekeim "másságát" első perctől kezdve elfogadtam, feldolgoztam.

Amit ezzel ellentétben a mai napig nem tudok elfogadni, megérteni, feldolgozni, az az oktatási rendszer és benne a magukat pedagógusnak tartó kirekesztő, megalázó gyógypedagógusok, óvónők, tanítók, tanárok tömkelegének viselkedése, akiktől kirekesztést és bántást kaptak a gyerekeim. És nem vagyunk ezzel egyedül.

Kevés az a pedagógus, akik mindig emberek voltak, akikre hálával tudok gondolni, és a lányaim is így gondolnak rájuk.

Nem kívánom továbbgondolni, mi történt volna, ha nem küzdök a gyerekeimért anyatigrisként, ha engedek a társadalmi nyomásnak és feladom, engedem a szegregációt, ha nem megyünk el külföldre.

Vajon hányan adják fel? Kérdezem mégegyszer. Hány értékes ember veszik el nap, mint nap?  Nap, mint nap.

Vajon mikor értjük meg, hogy hiába az oktatás reformja, a béremelés, a bármi, ha a rendszerben ugyanezek a kirekesztő szemlélettel rendelkező pedagógusok maradnak?
Mikor értjük meg, hogy EMBERként tanítani, viselkedni, az belső késztetés, hogy amíg nincs egy szemlélet váltás az oktatásban, addig semmi nem fog változni.

Marad a közöny, és fürdünk a dagonyában.

Az lenne a természetes, ha semmilyen "másságról" nem is kellene beszélni, mert egy elfogadó, egészséges társadalomban az a normális, hogy vannak olyan emberek, akik ugyanolyan emberek, mint Te vagy én, mégegyszer leírom, ugyanolyan emberek mint Te vagy én, csupán másképp gondolkodnak, csupán másképp látnak, csupán másképp szeretnék élni az életüket, csupán érzékenyebbek, csupán a kockán kívül esnek.

Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol minden egyes emberre, mint értékre tekintünk!
Ahol ítélkezés helyett kérdezünk.
Ahol néha elbizonytalanodunk abban, hogy jó-e, amit magunk körül látunk, hogy jó-e, amit a mainstream értékrend a fejünkbe nyomna, ahol képesek vagyunk ezzel szembe menni, mert a belső stabil iránytűink bejeleznek.
Ahol szabadok és egyben toleránsak vagyunk másokkal!
Ahol bárki szabadon repülhet, az lehet, aki akar, mint a képen ez a madár.

img_4354.jpg

Mi határozza meg a nyelvtanulásban a kitartásunkat?

Mi határozza meg azt, hogy megtanulunk egy adott idegen nyelvet beszélni, vagy idejekorán feladjuk?
Összegyűjtöttem néhány gondolatot, válogattam régebbi blog bejegyzéseimből is.
.
1. Saját képességeinkről alkotott véleményünk, hiedelmeink nagyban befolyásolják valós eredményeinket. Miért és hogyan? A hiedelmeink önbeteljesítő jóslattá válnak, ha azt hisszük, hogy nekünk úgysem fog sikerülni az adott nyelvet megtanulni, nos akkor valóban nem fog sikerülni. Ezekről a hiedelmekről hosszabban itt írtam.
.
2. Emellett ugyanilyen fontos szerepe van annak, hogyan gondolkodunk a tanulandó nyelvről.
Ha azt hisszük például, hogy a német vagy a francia nyelv nehéz, az angol vagy az olasz könnyű, és ezért kevesebb vagy pont nagyobb motivációval tanuljuk az adott nyelvet, önbeteljesítő jóslataink következtében végül mindenképpen igazunk lesz.
A befektetett energia mennyiségétől függően ugyanis valóban lassabban vagy gyorsabban fogunk haladni a célunk felé.
Minden egyes embernek egy adott nyelvvel kapcsolatban más lehet könnyebb vagy nehezebb, és a nyelvek esetében is nagyon változatos az, mi az, ami picit bonyolultabb, mi az, ami egyszerűbb.
Amíg például a németben megijeszthet a rengeteg névelő és az arra épülő logikus nyelvtani szabályrendszer, addig például a francia vagy az angol nyelvhez képest számunkra (magyaroknak) a helyesírás és kiejtés egyszerűsége, a nyelv valóban strukturált felépítése megszerettetheti velünk magát.
.
3. Inkább úgy érdemes rátekinteni a nyelvtanulásra, mi az, amit szeretünk benne, melyek azok a kompetenciák, amelyekben jók vagyunk, és melyek azok, amelyekben "még nem".
A "még nem" szemlélet nagyon fontos dolog a tanulásban, erről fogok később külön is írni.
.
4. A nyelvérzékben való hitünk szintén nagyban befolyásolja sikereinket. Noha egy valóban létező konstruktum, mégis inkább, ahogy fentebb is írtam, a befektetett tanulás mennyiségén és minőségén múlik az, hogy el tudunk-e sajátítani egy idegen nyelvet, vagy idejekorán feladjuk. A nyelvérzékről itt írtam bővebben.
img_3179.JPG

És Te beszélsz "rendesen" angolul?

Nem kell válaszolnod. Szándékosan kezdtem ezzel a kicsit bántó, kicsit prejudikáló, kicsit lesajnáló kérdéssel.

Egy olyan jelenségről szeretnék ma írni, ami több, mint három évtizede, meggyőződésem szerint a rendszerváltás óta mérgezi a magyarországi nyelvoktatás és nyelvtanulás közegét, a nyelvhasználat mindennapjait.

Magyarország az elmúlt 30 év során egyre inkább a tízmillió, "anglisztika-szakot-kiváló-eredménnyel-elvégzett-anyanyelvi-angoltanár" országa lett.

Hiszen mindenki tudja, hogyan kell rendesen angolul beszélni. Mindenki ért hozzá, akár a focihoz, a marketinghez, vagy a Covid-helyzet helyes kezeléséhez.

Angolul beszélni fontos, a mai világunkban elengedhetetlen, hiszen a nemzetközi kommunikáció nem képzelhető el az angol nyelv ismerete nélkül. Ezért is írtam róla korábban, hogy véleményem szerint az angol már nem is tekinthető igazán idegen nyelvnek, hanem a kommunikáció egyfajta közvetítő eszköze. Olyan, és egyre inkább olyan, mint az írás-olvasás. Egy készség, ami jobbá teszi az életünket, ha rendelkezünk vele, bármilyen szinten is. Ebben az utolsó tagmondatban van a lényeg: bármilyen szinten is.

Az évekre, vagy egy életre megnyomorító nyelvhasználati gátlások pillanatok alatt ki tudnak alakulni akkor, ha valakinek a fülébe jut, hogy egy közeli vagy távoli ismerőse azt mondja róla: na ez még angolul se beszél rendesen. Rendesen. Ki dönti el, hogy mit jelent, rendesen beszélni? Tökéletesen? Hibák nélkül? Még maguk az anyanyelvi szülöttek sem beszélnek soha tökéletesen, maga Shakespeare sem beszélt soha tökéletesen, mert olyan, hogy tökéletes angol nyelvtudás, hogy tökéletes tudás, nem létezik.

Ha valakinek még a szemébe is mondják, hogy „még angolul se beszélsz rendesen” – (pedig mindkét kommunikáló fél tudja, hogy XY igenis beszél angolul, B1-B2 szinten, DE igenis beszél), az mindig, MINDIG kivétel nélkül arról az illetőről állít ki egyfajta bizonytalansági-bizonyítványt, aki a másik angol nyelvtudásának színvonalára vonatkozó ítéletet mondja minősítésként. Ahogy óvodában tanultuk: aki mondja másra, az mondja magára. Ilyenkor az illető akár bevallja, akár nem, de saját angoltudásában, nyelvtudásában küzd bizonytalanságokkal, gátlásokkal, s amikor azt tapasztalja, hogy valaki esetleg, az ő megítélése szerint még nála is rosszabbul beszél, egyfajta pozitív megerősítést, önkép erősítő adrenalin-fröccsöt kap attól, hogy ezt a kérdést vagy megjegyzést kicsit fölényesen odaszúrja. Biztos vagyok benne, mivel a hozzánk forduló ügyfelek visszajelzéseiből tudom, hogy szinte mindenki élt már át hasonlót, amikor megjegyzést tettek a nyelvtudásának színvonalára. Mindenkinek az életében volt már egy ilyen Gábor vagy Kriszti, aki beszólt, hogy ő, vagy pedig X vagy Y hogyan beszél angolul, mindezt pejoratív, lesajnáló kontextusba helyezve.

A jelenség – legalábbis az angol nyelvvel kapcsolatban – biztosan nemzetközi. Külföldi szakirányú fórumokon többször tapasztaltam, hogy anyanyelvi angol tanárok viccelődtek valakinek a nyelvtudásán, az angol nyelv használatának a színvonalán. Ennél szánalmasabb dolgot el sem tudok képzelni. Mi magyarok nagy lelkesedéssel örülünk, ha bárhol külföldön akár csak egy-egy mondat erejéig, de egy külföldi ismeri a nyelvünket. A külföldiek angoltudásán viccelődő native angolok azt felejtik el, hogy aki töri az angolt, az egészen biztosan legalább egy nyelvet anyanyelvi szinten beszél, azaz biztosan legalább egyel több nyelven tudja magát megértetni, mint ő, aki esetleg csak angolul kommunikál. Őket hamar le lehet szerelni egy visszakérdezéssel: „Értem. És Te hány nyelven beszélsz, amúgy?

A kommunikáció célja MINDIG, bármilyen nyelven történjen is, nem más, mint hogy a két fél interakcióba kerüljön, az „adó” a "vevő" szándékai szerint értse és megértse az elmondottakat. Ezt visszakérdezéssel könnyen lehet ellenőrizni, hogy megtörtént-e. El lehet mondani mindent körülírással, nem feltétlenül kell ismerni hozzá minden egyes szót. A lényeg a megértés, az üzenet átvitele, nem pedig az, hogy a tökéletes, hibák nélküli nyelvhasználat valósuljon meg.

Végül egy tipp: ha valaki megjegyzést tesz az angoltudásodra, a következőt javaslom. Először kérdezz vissza: „De megértetted, amit mondani akartam?” Az esetek 99,9 százalékában a válasz "igen” lesz. Ilyenkor vissza lehet kérdezni: „Akkor meg miért kötekszel? Miért bántasz? A saját magad tudásában vagy esetleg bizonytalan, hogy ilyen megerősítéseket keresel?”img_3020.JPG

Miért félnek az emberek idegen nyelven megszólalni?

Örök kérdés, szinte minden egyes felnőtt nyelvtanulónál, noha rendszeresen tanulja a szavakat, nyelvtant, elvileg tudná használni a nyelvet, mégis fél adott fontos pillanatokban megszólalni. A kérdés: miért?
Most az egyik legfőbb okot fejtem itt ki részletesebben, ez pedig

a rossz tanításmódszertan.

Egy korábbi blogbejegyzésemben összegyűjtöttem az idegen nyelvi megszólalási gátak lehetséges főbb okait, olvassátok el azt is.

A közoktatásban manapság is sokszor lehetünk még mindig annak tanúi a nyelvórákon, hogy a tanár kizárólag a tankönyv anyagát tanítja, az órák a nyelvtan és a szavak kontextus nélküli magoltatásáról szólnak.

Miért?

1. A sajnos sok esetben magas 15-20 fős csoportlétszámokban majdnem lehetetlen vállalkozás megoldani a kommunikációfókuszú differenciált csoportmunkát, rengeteg extra erőfeszítést igényel ez a tanár részéről a meglehetős terhet jelentő adminisztráció és különösen a magas letanítandó óraszámok mellett.

2. Az egyetemeken a képzés folyamán a fókuszt inkább az elméleti megközelítésre helyezik, a nagy nyelvi alapvizsga után nem igazán lehet kimondottan az élő nyelvet aktívan gyakorló nyelvhasználati órákon részt venni, (bár ebben szerencsére látok elmozdulást) ezért a tanár általános nyelvtudása az épp hallgatott szakterületre kezd szép lassan lekorlátozódni, az élő nyelvben szükséges szókincs akaratlanul is passzívvá válik.

Ha nem vesz részt a hallgató tudatosan cserediákprogramokon, ha nem tartja fenn a tudását, a beszédkészségét, nem képezi a mindennapjai részét az idegen nyelv természetes használata, mire valóban tanítani kezd, megreked egy adott szinten, és nem fog tudni beszélni.

3. A közoktatásban tanított nyelvi szintek sem kívánják meg a tanár magas szintű nyelvhasználatát, a tankönyvek által nyújtott korlátozott, egyszerűsített nyelvet beszélik a diákokkal. A tanulóknak nem lesz igazi mintájuk arra, hogyan lehet komplexen kifejezni magunkat idegen nyelven is.

4. A nyelvtan szerepét a közoktatás túlmisztifikálja, a számonkérések rendszere is nyelvtanközpontú, a kisebb hibákat is megtorló. Emellett a nyelvtan tanításából is hiányzik a kontextus, annak megértetése a diákkal, mi a tanított egység mögött meghúzódó beszédszándék, mit fejezünk ki vele. Ezért rendszerint nem kötődik később bele a diákok automatikus nyelvhasználatába helyesen.

5. Maguk a tanárok is félnek megszólalni az adott idegen nyelven, mert kevés kapcsolatuk van anyanyelvi beszélőkkel, maguk sem kommunikálnak könnyedén, a nyelv nem automatikusan jön.

6. Az idegen nyelvek tudását az emberek és sajnos sok tanár is a nyelvérzék hibás értelmezésén alapulva valamiféle elérhetetlen extra képességnek tekintik, mintha annak megléte vagy hiánya bármit is jelentene abban, hogy egyáltalán a diák meg tud vagy nem tud tanulni idegen nyelveken beszélni.
Ezek munkálnak, amikor tudattalanul is negatív önbeteljesítő jóslatokat kap a diák arról hogy ő bizony képtelen lesz elsajátítani a nyelvet. Pedig a motivációnak és gyakorlásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a nyelvérzék meglétének.

7. Maguk a tanárok sem látják minden esetben a nyelvtudás gyakorlati hasznát, nem eszközként, kulcsként tekintenek a nyelvre, amely lehetőséget biztosít a másokkal való kapcsolódásra, ahol egymás megértése, az információ megértése és átadása a fontos.

A fenti rossz mintákat a tanulók tudattalanul átveszik, a nyelvekhez kapcsolódó rossz érzelmi beállítódás egy életre meghatározhatja a diák nyelvtanulási, később a kommunikációban való sikerességét, hacsaknem tudatosan elkezd foglalkozni ezzel, hogy változtasson rajta.

Talán így már érthető, hogy sok iskolában miért nem helyeznek kellő fókuszt a valós, élő kommunikációra, és maradnak inkább a több, mint 100 éves és elavult kontrasztív, nyelvtan-fordítás módszernél. Mi egyéni oktatási módszerünkkel a technika nyújtotta előnyök mellett a személyes kapcsolódást és figyelmet ötvözzük nyelvóráinkon, ahol egyértelműen a kommunikáció tanítása a fókusz.

img_5542.jpg
A kép arról szól, mekkora szabadságot és önbizalmat ad a nyelvtudás ahhoz, hogy bárhol jól érezhessük magunkat a világban. Akár egy másik kultúrában is.

(2019. dec. 24., Marokkó, Figuig oázis)

Miért baj a nyelvvizsga kötelezettség eltörlése?

Mostanában statisztikákat elemzek, hol tartunk mi, magyarok nyelvtudásunk tekintetében az európai mezőnyben.
Ezzel egyidőben pedig kezembe akadt egy másik kimutatás is, ahol a felsőoktatásban tanuló fiatalokat számszerűsítették évtizedre visszamenően, hányan tanulnak és milyen idegen nyelvet választanak
Mindkét adaton megdöbbentem, nincsenek jó híreim.
Az utóbbin talán azért jobban, mert azt gondoltam, egyre több fiatal tanul idegen nyelveket, mert hat a globalizáció, hat erre az új nemzedékre az Erasmus programok lehetősége, a külföldi tapasztalatszerzés, munkavállalás területén az esetlegesen jobb lehetőségek. De nem. Nagyon nem.
Radikálisan csökkent az idegen nyelveket tanulók száma a magyar felsőoktatásban a vizsgált időszakban, és vezet az angolnyelv, amelyet a német követ, majd jönnek a latin nyelvek elenyésző számban.
Rosszat fog tenni a nyelvvizsga kötelezettség eltörlése, ezt a tendenciát erősíti majd, és sajnos (nemcsak) ennek következtében a társadalmi osztályok közötti szétszakadás egyre látványosabb lesz.
Nyilvánvaló már, hogy Magyaroszágon kialakult egy olyan szűk elit, akik számára a legjobb iskolák és képzések elérhetőek, akiknek a szülei képesek a sokszor havi egymillió forintra rúgó tandíjat is már általános iskolai szinten megfizetni, ahol a tudás, ezen belül is a nyelvtudás jelentős értéket képvisel.
Ez a fiatal réteg tanul szintén szülői anyagi segítséggel külföldi egyetemeken, szerez korszerű tudást és szemléletet, és kamatoztatja később jó esetben itthon, nem pedig egy külföldi jobb életperspektíva miatt odakint.
Ez a réteg tisztában van vele, hogy az angol készségszintű tudása és a valódi idegen nyelvek ismerete kulcsszerepet játszik a műveltség megszerzésében, a vezető társadalmi szerep elérésében és megtartásában, tudja, hogy a nyelvtudás eszköz és kapu a világra, a rugalmas gondolkodási mintázatok, haladó szemléletek magunkba olvasztására, alapvetően az életünk komfortossá tételében is.
Na de mi lesz a többiekkel? Mi lesz a többséggel?
A nyelvvizsga kötelezettség eltörlése azt eredményezi, hogy a szegényebb és/vagy alacsonyabb szociokulturális rétegekből (kezdve az egyre inkább vékonyodó középosztállyal) érkező fiatalokat elvágjuk a Tudástól, elzárjuk a mobilitás lehetőségétől,
bezárjuk ide őket a pörkölt és pálinka országába.
Hiszen, ha nem szükséges a nyelvvizsga, akkor a közoktatásban az idegen nyelvek a készségtárgyak respektjének szintjére fognak süllyedni. Nem lesz szempont a tanuló számára, hogy tudjon is, ne csak elüldögéljen az órán. (Nem is lehet érte kárhoztatni, hiszen gyerek...)
A napi megélhetési gondokkal küzdő szülők pedig, akiknek fontos, hogy gyerekeik továbbtanuljanak, ezért akár erőn felül is próbáltak extra órákat fizetni, hiszen belátták, hogy heti 2-3 órában, 20 fős csoportokban lehetetlen idegen nyelveket elsajátítani (a nyelvoktatás kihívásairól a közoktatásban egy korábbi bejegyzésemben írtam már, nem ismételném el itt) de a nyelvvizsga szükséges volt a felvételihez, a diplomához, így áldoztak rá.
Ha most prioritási sorrendet fognak felállítani, akkor nem a külön nyelvi órákra költenek, hanem kenyérre és fűtésre.
Igen, ezek ellentétben az elittel, külső motivációs tényezők voltak leginkább, ezzel együtt a nyelvtudás minőségében teljesen mindegy, hogy külső vagy belső motiváció vezet az eredményig.
Legalább így nem maradtak le ezek a fiatalok az életüket egyik nagyban meghatározó tényezőnek a legalább valamilyen szintű elsajátításáról, és valamennyi esélyük volt is bekerülni az egyetemek valóban használható tudást nyújtó szakjaira, ott különböző ösztöndíj programokon keresztül külföldön is egy-két félévet tanulni, az aktív nyelvtudás által a diploma kézhez vétele után egy jobb életet alkotni maguknak, mint a szüleiké. Jobban fizető magyar állások, néhány év külföldi munkatapasztalat, más tőlünk eltérő kultúrák megismerése ezt bizony lehetővé teszi.
Értsük meg, mindez valódi, használható nyelvtudás nélkül lehetetlen, maximum a felsőoktatás büfészakjait fogják ezek a fiatalok bővíteni, csupán abból a megfontolásból, hogy legalább addig nem kell nekik munkanélküli segélyt fizetni, amíg odajárnak.
Ebben az esetben egy igazi szakmának is több értelme van megélhetés és társadalmi tisztelet szempontjából.
Bár az is jellemző, hogy az értékes kétkezi munkát is azok tudják például vállalkozásban sikerre vinni, akik magasan képzettek, nyelvtudással rendelkeznek, komplex rálátásuk van a folyamatokra, van más országokból is tapasztalatuk, vannak rugalmas gondolkodási és megoldási mintáik, nem bekövesedett sémákat követnek.
Ez a tendencia sajnos régen elkezdődött, a nyelvvizsga kötelezettség eltörlése csupán ennek a folyamatnak egy szimbóluma, hiszen az összehasonlító statisztikákból kiderül, hogy a magyarok híres öntudata nem egyenesen, hanem fordítottan arányos a nyelvtudásukkal, szintje pedig alig éri el az európai átlagot.
Amíg ez nem változik, addig maradunk bezárva, kilátások nélkül a saját népnemzeti depressziónk ingoványába.
Mások meg halkan, elegánsan elhúznak mellettünk, és majd lehet ismét irigykedni rájuk, úgyis ez éltet csak igazán minket.
Mi a megoldás?
Nem tudok biztosat. Olyan nagy a baj, hogy rendszerszinten kellene segítséget adni, perspektívát kínálni.
Nekem pedig marad a hitem abban, hogy a nyelvtudás érték, hogy töretlenül képviselik ezt kollégáim a közoktatásban és adják át a diákjakinak nap, mint nap.
Csak azt tudom tenni, amit eddig is. Leírom a véleményem, igyekszem motiváló példákat hozni és mutatni nyelvtanári csapatommal.
Olyan programokat (is) hirdetni, ahol a legelesettebb és egyben legtehetségesebb diákoknak tudunk segítséget adni, kedvezményes programokkal. Idén is lesz ilyen, megígérem.
330186413_1345215239596526_269687236666173343_n.jpeg
Kép: marokkói fürdőző utcagyerekek, saját felvétel

Az angol nem idegen nyelv

Ha ma azt mondjuk “idegen nyelvet tanulni”, akkor Magyarországon az emberek minimum 90 százaléka az angol nyelvre gondol.

Pedig az angol nem idegen nyelv, hanem készség és eszköz.

Az olvasás és írás mellett a modern alfabétizmus egy része. Ahogy a számítógépet jól használni napjainkban már elkerülhetetlen, úgy angolul kommunikációs szinten beszélni (és írni, olvasni is) szintén az.

Erről a nyelvről a köznapi használatban kezdenek leválni az árnyaltabb jelentéstartalmak és a bonyolultabb nyelvtani formák. A jelenség a globalizációnak köszönhető, ahol az angol csupán egy olyan kommunikációs eszköz lett, amivel a lehető legegyszerűbben fejezhetjük ki mondanivalónkat egy másik kultúrából érkező ember felé. Jöjjön Japánból vagy Peruból, az angol lesz a közös nyelv, amin megértjük egymást.

Ha megfigyeljük, a konferenciákon, üzleti megbeszéléseken, de még a TED előadásokban is a lehető legszimplább a beszédmód, azért, hogy biztosan mindenki megértse a világból, amit az előadó átadni szeretne.

Ezekben a helyzetekben általában mindegyik, a kommunikációban résztvevő fél számára az angol egy tanult, mondhatni műnyelv, tehát szándékos az egyszerűsítés, a már említett érthetőség szempontjából, hiszen azt szeretnénk, hogy a másik is azt értse egy-egy mondat alatt, mint mi.

Másrészt ezzel összefüggésben azért, mert egy tanult nyelven mindig sokkal korlátozottabb lehetőségek állnak önmagunk kifejezésére rendelkezésre, mint anyanyelvünkön. Még abban az esetben is, ha anyanyelvi szinthez közelítő nyelvtudásunk. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a másik fél mennyire beszéli az angolt, így használat közben észrevétlenül, automatikusan mi is “lebutítjuk” nyelvhasználatunkat, hogy egy szintre kerüljünk a másik féllel.

Ha igaz az a tétel, miszerint egy adott idegen nyelv tanulásával a célnyelvi ország szokásait, kultúráját, gondolkodását is megismerjük, akkor az angollal a globalizált kultúránk gondolkodásának részévé válunk.

Ha akarjuk, ha nem, már kicsi gyerekkorunktól kezdve kapcsolatba kerülünk az angol nyelvvel. Számítógépes játékok, mesék, jó minőségű oktatási weboldalak, később a szakirodalom nyelvezete is angol és kevés speciális szókincset igényel a megértése. A turisták, jöjjenek bármely országból, is elsőként az angollal próbálkoznak, ha segítséget szeretnének kérni utcán, vagy amikor étteremben rendelnek. Ha igazán tudni szeretnénk a világban történt eseményekről, angolul jutnak el hozzánk a különböző felületeken a gyorshírek, ha valami rendkívüli esemény történik, a CNN-re kapcsolunk, hogy élőben láthassuk a fejleményeket.

Erre a kommunikációs szintre eljutni gyors és igazából könnyű.

Semmiféle különlegességet nem jelent, az álláspályázatoknál sem előny, hanem alapkövetelmény valamilyen szinten beszélni angolul.

Számtalan ismerősöm, ügyfelem van, aki, mivel az élet kihívásai ezt diktálták, önállóan tanultak meg jó kommunikációs szinten angolul. Itt jegyzem meg, hogy nézeteim szerint, idegen nyelveken is meg lehet tanulni önállóan, ma már az internet ingyenes lehetőségek tárházát nyújtja az egyszerű nyelvoktató applikációktól kezdve a nyelvtani összefoglaló blogokon át az anyanyelvi beszélőkkel összekötő chat felületekig. (Lám, az élő példa én magam vagyok, hiszen akaratlanul is az angolból átvett applikáció szót használtam az imént a magyar megfelelője, az alkalmazás helyett.)

Az angol ilyen mértékű térhódításával viszont az idegen nyelvek egyre inkább kiszorulnak a köztudatból, ezzel egyenes arányban egyre kevesebb ember beszél németül, franciául, spanyolul, oroszul, hogy csak a legalapvetőbbeket említsem.

A munkaerő piacon viszont azt látom, hogy a cégek keresik ezeket a nyelveket, igazi előnyt jelent, ha valaki beszél is igazi idegen nyelven, vagy nyelveken.

Izgalmas pozíciókat lehet velük megpályázni. Idősebb üzletember ismerősöm annak idején az oroszt az iskolában valóban megtanulta. (Akkor, amikor mindenkit kötelezően, nagy óraszámban tanítottak oroszul, akkor amikor az volt a sikk, ha valaki elmondhatta, őt bizony hiába tanítják, nem beszél három mondatot se.) Az angolt, amikor az egyetemre jelentkezett, alapelvárás volt a minimum középfokú angoltudás, az orosz mellett a középiskolában önállóan tanulta meg. Később az orosz nyelv és mellette a portugál, amit az egyetemen választott tette lehetővé, hogy olyan kapcsolatokat és üzleteket kössön, amellyel a mai napig az egész életét megalapozta, még Brazíliában is éhetett pár évet. Ha nem lett volna a portugál nyelvismerete, ez biztosan nem történt volna meg, és sok tapasztalattal, kedves emlékkel lenne szegényebb.

A lányaimat most franciára taníttatjuk, az iskolában spanyolul is tanulnak. Azt látom, hogy az angol nyelv csak úgy ragad rájuk, magától. Amikor eljön az ideje, és jó kommunikációs szinten megtanulták a két latin nyelvet, elkezdjük majd az angolt is csiszolni, strukturálni, és a németet is tanítani nekik. Mire igazán felnőnek, négy nyelven fognak beszélni, gátlások nélkül.

Véleményem szerint, ha azt szeretnénk, hogy gyerekünk idegen nyelveket is beszéljen, kezdjen a némettel (ma Magyarországon ez a legkönnyebben elérhető idegen nyelv), amelyre később, mivel érthető, logikus nyelvtani struktúrája van, könnyedén ráépíthető lesz akár az angol, de más idegen nyelv is.

Érdekes tapasztalás, hogy azok az ismerőseim, akik angolt kezdtek tanulni elsőként, azok nehezen tanulták a németet, viszont fordítva, a német után az angol könnyedén tanulható. Spanyolul és portugálul is beszélő ismerőseim pedig arról számolnak be, hogy aki először spanyolt tanul, nehezebben veszi az akadályokat a portugálban, fordítva azonban ugyanaz a helyzet, mint az angol és a német viszonylatában.

Az angolra csak akkor tudok idegen nyelvként tekinteni, ha a nyelvet tanuló célja a puszta leegyszerűsített kommunikációt meghaladó tudás megszerzése. Ha olyan belső motivációja van, ami azt eredményezi, hogy azonosulni akar az angol nyelvi kultúrával. Eredeti nyelven szeretne értékes irodalomhoz hozzáférni, olyan angol ismerőse van, akivel érdemes árnyaltabban fogalmazni. Tehát - szaknyelven kifejezve - van-e integratív motivációja a tanulónak az angol nyelv mélyebb megismeréséhez?

Alapvetően fontos, hogy mielőtt elkezdünk bármilyen idegen nyelvet tanulni, alaposan gondoljuk végig azt, hogy miért szeretnénk elsajátítani, mi a hajtóerő, amire a hosszú, érzelmi hullámvasútszerű folyamatban támaszkodhatunk, amit egy idegennyelv elsajátítása jelent. Hogy legyen egy alapos és reális cél és időtérképünk, legyen erőnk, ami akár két-három évre is tartósan kitartást ad az adott nyelv megtanulásához.

Természetesen senkit nem arról akarok meggyőzni, hogy az angol nem fontos nyelv, éppenhogy nagyon is az, a modern alfabétizmus részét képezi.

Azt viszont állítom, hogy ma már nem különleges dolog az angolt használni, igazi élvezetet és előnyt a valódi idegen nyelvek jelentik. Ne hanyagoljuk el ezeket, ne tekintsünk rá felesleges, esetleg kötelező dologként, amit csak “megúszni” kell. Ne sértődjünk meg az iskolában, ha gyerekünknek például a németet, franciát, spanyolt vagy olaszt ajánlják kezdő nyelvként, mert biztos, hogy később többet fog e nyelvek által profitálni, mintha csupán az angolra helyezték volna a nyelvi fókuszt.

(Első megjelenés 2019. május 23., www.beszeljgatlasoknelkul.hu)

süti beállítások módosítása