A németet hatévesen kezdtem el tanulni, akkoriban még nem volt választási lehetőség a 10 éves kortól kötelező orosz mellett, hogy más idegen nyelvet válasszunk külön órán.

Emellett a szüleim is örültek ennek, mert anyai ágon a család Feketeerdőről származik, és ők az évtizedek folyamán elfelejtették a nyelvet, bizonyos okok miatt dédnagyapám vezetéknevét is meg kellett változtatni.

Ötödikes voltam, amikor eltörölték az orosz kényszerét, így a mi generációnk az első, aki 1989 őszén hivatalosan is "nyugati" nyelvet tanulhatott az iskolában.

A német egy szerelemnyelv lett számomra, már 11 évesen korrepetáltam az osztálytársaimat, ha nem ment nekik valami. Talán ekkor döntöttem el véglegesen, hogy német tanár leszek. Nem merült fel bennem kérdés a motivációval kapcsolatban.

Aztán tizenhárom évesen az angolt magán órák keretében kezdtem el tanulni, és folytattam a gimiben második nyelvként, majd érettségiztem belőle.

Nem rajongtam túlzottan érte, mindig is egy eszköznek tekintettem, akkoriban a számomra könnyen letehető, kevés extra energia befektetéssel és jó jeggyel járó kötelezően, de szabadon választott érettségi tárgy vonzott benne.

Nem is értettem a többieket, hogy miért választják a földrajzot, amikor ott annyi adatot kell megtanulni, két év elfelejtett anyagát újra bebiflázni, ahelyett, hogy a folyamatosan szinten tartott angolt választanák.

Felvettek a főiskolára, ott a német miatt nem volt az angol fókuszban, ezzel együtt nem felejtettem el a nyelvet, mert meglehetősen szerettem azt, hogy angol nyelvű szakirodalmat, illetve a hírek fogyasztásához Time és más magazinokat olvasgattam.

Majd később a British Council - ban választottam tanfolyamot magamnak, hogy a tudásomat fejlesszem és valóban haladó szintre emeljem.

Maga a nyelvtanfolyam, amit számomra nyújtott, a tanár és a módszertan csalódás volt, akkor már végzett és gyakorló nyelvtanárként, nem kötött le az órákon keresztüli tankönyvolvasás, vagy a nyelvtan értelmetlen drillezése, beszélni akartam inkább, úgy, hogy javítják a hibáimat.

De ha már befizettem, és jobb iskola nem volt erre akkoriban, beletettem, amit tudtam, és tanultam a kifejezéseket, minden helyzetben használtam a nyelvet, amikor lehetőség volt rá.

Próbálom megfejteni, hogy mi motivált ebben engem, akkor már felnőttként, és azt hiszem, hogy a kíváncsiság volt az, ami vitt magával. Meg akartam ismerni más országokat, embereket, és rájöttem arra, hogy a német ehhez kevés.

Láttam azt, hogy például remek lehetőségek vannak angol nyelvtudás segítségével külföldön. Majdnem elmentem Indiába németet tanítani, ahol az angolt a mindennapi élethez kellett volna használni. Az akadályozott meg ebben (már szorgos levelezésben voltam), hogy megismertem Andrást, a férjemet... de ez egy másik történet...

Aztán az angolnak remek hasznát vettem a szakirodalom értelmezéséhez is a pszichológia szakon, illetve az internet egyre jobbá válásával egyre több érdekes újságot találtam, amit szívesen olvastam, és rendkívül szerettem, amikor elutaztunk, hogy az akkor még csak két idegen nyelvvel is remekül és magabiztosan léteztem külföldön.

Közben kacsingattam a francia nyelvre, az igazi áttörést Marokkó hozta meg.

Van olyan, amikor a külső kényszer nagyon hatásos a motivációban, és azt hiszem örökké hálás leszek a sorsnak, vagy nevezzük bárminek is, hogy eltölthettem ott öt évet, és nem mellesleg megtanultam franciául.

Soha nem gondoltam volna, de manapság teljes természetességgel beszélem a nyelvet, nem kell túl sokat szavakon gondolkodnom, ez a tudás ugyanúgy, mint a német vagy az angol, az életem szerves részévé vált.

Természetesen van magyar akcentusom, és van, hogy hibázok a nyelvtanban, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy bármikor használjam a francia nyelvet.

Az arabbal pedig furcsa egy viszonyom van, rettenetes kiejtésem, csak annyit tudok (még), hogy ne adjanak el a piacon, de nem adom fel, egyszer talán valamennyire megtanulom alapfokon.

Belső motivációm van erre, nincs külső kényszer, azért szeretném a nyelvet és a kifejezésformákat jobban ismerni, mert így annak a kultúrának a gondolkodásmódját és értékrendszerét látom jobban át, amelyben jelenleg élek, ezáltal jobban megértem az emberek reakcióit, viselkedését bizonyos helyzetekben.

Spanyolból az volt a célom, hogy az utazások alatt könnyedebben tudjak szállodát foglalni, a személyzettel kommunikálni, étteremben rendelni, ha baj van segítséget kérni, (senki, értsd, senki nem beszél vagy nem akar beszélni angolul ott) emellett szerettem volna érteni kedvenc Luz Casal dalaimat is.

Ezt teljesítettem, ha egyszer szükségem lesz a spanyol nyelv magasabb szintű tudására, ez egy nagyon jó alap.

Itt van nekem az olasz is, ahol örök újrakezdő vagyok, pedig imádom.

Rájöttem általa, nekem nagy erősségem az, hogy már kezdetben is (olaszul max 100 kifejezést tudok), ügyesen kifejezzem magam, jól zsonglőrködöm a szavakkal.

Nagyon vicces volt a múltkor az Etna tetején, miközben mézet vásároltam, hogy a kevéske tudásommal egyik magyar honfitársamnak tolmácsoltam. Olaszról magyarra és fordítva, mert nem értette, mit mond neki az eladó a portékájáról.

És itt lép be a tudatosság, a fókusz, az idő fontossága, hogy teremtsek rá helyet az életemben. Itt nincs semmilyen külső kényszer számomra, fogalmam sincs miért rajongok ezért az országért ennyire. Olyan ez, mint amikor szeretsz valakit, nem tudod megmagyarázni miért, csak az érzés létezik.

Milyen sok különböző ok motivál minket arra, hogy nyelveket tanuljunk, még egy személyen belül is más -más nyelvenként az indíték!

Téged mi motivál, abban, hogy megtanulj egy nyelvet?

(Írd meg hozzászólásban, kíváncsi vagyok!)

(Mellékelt kép: barangolás Marokkóban, az Atlasz hegységben, szabadon, 2020)