Ismeritek azt a magyar betegséget, hogy csak akkor érezzük azt, hogy jól beszélünk egy idegen nyelvet, ha minél kacifántosabban, többszörösen alárendelt mondatokban fejezzük ki magunkat?
.
Ha olyan szóösszetételeket használunk, amelyeket az anyanyelvi beszélők is csupán a regényekből ismernek passzívan?
.
Vajon tényleg ez a fajta nyelvi sznobizmus a magabiztos nyelvtudás alapja?
Vajon rendben van az, hogy egyes nyelvtanárok is erre trenírozzák a diákjaikat?
.
Ez a gondolkodásmód az idegen nyelven való kommunikációról káros.
.
- Megakadályozza a nyelvhasználót abban, hogy az élő kommunikáció szabályait betartva gyorsan és spontán, hovatovább lazán beszélgessen.
- Nyelvi gátlásokat épít ki, nyelvi perfekcionizmusra nevel. Elfeledteti velünk az igazi célt, amely a legfontosabb, azt, hogy egymást megértsük a találkozásokkor.
- Mivel ilyenkor a beszélő fókusza önmagán van, azon, hogy tökéletesen kreálja meg a mondatot, valószínűleg rengeteg fontos információt veszít el, miközben a másik beszél. A kudarc borítékolt, hiszen nem az elhangzottakra reagál.
.
Sok ügyfelem küzdött ezzel a problémával, sokan közülük inkább nem szólaltak meg, ha érzésük szerint nem elég tökéletesen és bonyolultan (választékosan?) fogalmazták meg magukban, amit mondani szerettek volna.
.
Vajon mi a jobb?
Láthatatlannak lenni és megfosztani magunkat az idegen nyelvi szituációkban az értékes kapcsolódásoktól, vagy egyszerűbben és ezzel együtt választékosan, néha pici hibát is megengedve, pontosan kifejezni magunkat, és gyümölcsöző barátságokat és kapcsolatokat építeni?
Emellett, aki öt értelmes egyszerű mondatban nem tudja bármely nyelven elmondani azt, amit szeretne, legyen szó bármiről, akkor azt a hatást kelti, hogy maga sem ismeri azt a témát, amiről beszél.
.
Nemzetközi konferenciákon is régóta az a trend, azért hogy biztosan megértsék a különböző anyanyelveken beszélők egymást, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmaznak a prezentációkban és a small talk során is. Shakespeare pedig megmarad kiváló olvasmánynak.
